A mi szobánk mellett volt közvetlenül a konyha. Mivel már mindannyian ott voltunk, Zsófi néni elkezdett minket „körbe vezetni”.
- Ezt a konyhát lefoglaltattam magunknak. Itt a hűtő, ide tehetitek be a megmaradt ennivalókat és azt, amit majd vesztek csak jelöljétek, meg hogy a tiétek. Tányérok, evőeszközök, poharak, szalvéták, serpenyők – mutatott rá a szekrényekre és fiókokra – kuka- nyitott ki egy szekrényajtót. Tűzhely, mikro, mosogatógép és mosogató. Van itt egy kisebb étkező – kinyitott egy ajtót, bement és mi készségesen követtük. Tényleg pici volt. Benne csak egy asztal, pontosan tíz szék és egy – szintén kicsi- TV állt.
- Szóval – vette át a szót András bá’ – az étkezéseken kívül, itt foglyuk tartani az órákat is. Ami, ezeket illeti, napi egyszer délelőtt 10-től 11-ig lesznek és felváltva foglyuk tartani őket. - Ugyanis Zsófi néni férje is angol tanár. - Az órák nem kötelezőek, de hasznosak! Aki nem jár, el az ne lepődjön meg azon, hogy nehezebben megy majd neki a kommunikáció még ilyen jó nyelvtudással is! Ha valami kérdésetek, kérésetek vagy egyéb problémátok van, nyugodtan gyertek hozzánk. Délelőtt 12 és este 9 körül általában mi is a városban leszünk, úgyhogy telefonon el tudtok érni minket, és ha lehet egymásnak is adjátok meg a számotokat. – Azt hittük befejezte ezért elindultunk az ajtó felé…
Még valami! – szólalt meg újra felemelve a mutató ujját. – Igaz a szálloda 24 órában nyitva tart mégis arra kérlek titeket, hogy legkésőbb éjfélre mindig legyetek itthon. – A „legkésőbb” és a „mindig” szót érezhetően kihangsúlyozta így egy egybehangzó „rendben” után el is mentünk.
Jázminnal visszamentünk a szobánkba, hogy még egy kicsit elrendezgessük a cuccainkat. Miután már a bőröndjeinket is feldobtuk a szekrény tetejére, megállapítottuk, hogy készen vagyunk és ledőltünk az ágyra. Kb. 10 perces csend után Jázmin felvetett egy ötletet:
- Nem sétálunk egyet a városban?- fordult az oldalára úgy hogy felém nézzen. Elmosolyodtam.
- Dehogynem!- mondtam és felpattantam az ágyról.
Felvettük a kabátjainkat, szóltunk a tanárainknak majd lifthez mentünk és pár perc múlva már kint is találtuk magunkat a zajos utcán. Nagyon élveztük a nyüzsgést. Olyan volt Los Angeles a mi kis városunkhoz képest, mint egy bevásárlóközpont a sarki ABC-hez képest. Valahol már fognunk kellett egymás kezét nehogy elsodródjunk. Már egy ideje mentünk és épp meg akartam nézni, hogy hány óra van, amikor egy plakáton akadt meg a szemem.
- Jázmin nézd! – húztam oda az oszlophoz, amire rá volt erősítve. – Jonas Brothers koncert… és holnap után lesz!!! – mosolyogtam ezerrel. – Ugye eljössz velem? Azt mondtad, hogy tetszik a zenéjük. Létszi!!! Gyere el velem! – néztem rá könyörgő tekintettel.
- Nyugi, nyugi! – szólt rám és tovább tanulmányozta a plakátot. - Úgy látom, este 7-kor lesz- állapította meg.
- Igen. Akkor eljössz? – kezdtem reménykedni.
- Hát nem is tudom… Az ilyen jegyek általában nagyon drágák… és amúgy is még két hétig itt leszünk másra is kell a pénz… - mondta és én egyre reményvesztettebb lettem.
- Akkor majd én kifizetem a jegyed. Csak légy szíves gyere el, mert egyedül nem lenne olyan jó, és mert… félek. – ismertem be szégyenkezve.
- Félsz? – kérdezte meglepetten. - Mitől?
- Hát… feltételezem nagyon sok ember lesz ott és egyedül egy lánynak….- mondtam szomorúan és úgy látom hatott.
- Jól van… rábeszéltél… elmegyek- jelentette ki.
- Köszi!!! – hálálkodtam és a nyakába ugrottam.
Most már ő is mosolygott. Megint eszembe jutott, hogy vajon hány óra lehet, mert elég álmos voltam. Ránéztem a telefonomra, ami a magyar időt mutatta és e-szerint este fél 11 volt. Körülnéztem és a kereszteződésnél a járda szélén pillantottam meg egy órát. A szerint itt még csak délután fél 2 van!?!
- Na, jó szerintem vissza kéne menni és aludni egyet. - nevettem.
- Egyet értek. – mondta Jázmin is azzal visszasétáltunk…