- Kérlek, gyertek fel a színpadra! - mondta Kevin.
Két nagydarab testőr jött fel hozzánk. Majd lefelé indultak el utat törve az irigyen bámuló rajongók között. Jázminnal gépiesen követtük a testőröket de, közben mind ketten éreztük a hűségesen követő reflektorok fényét. A színpadra érve mind a három fiú kapkodva egyenként megölelt minket. Nick üdvözölt utolsónak majd magával húzott a zongoraszékre. Jázmint nem láttam. Nem mertem nézelődni mivel úgy éreztem, ha jobbra nézek a közönségtől, ha pedig balra, akkor Nick Jonas-tól fogok elájulni. Elkezdődött a szám. A Little bit Longer volt az. Nick ujjait figyeltem. Ezt a számot én is tudtam, mivel régen én is zongoráztam, és ezt szerettem a legjobban mind közül. Nagyon sok gondolat és érzés kavargott bennem. Össze voltam zavarodva mégis pár dologban biztos voltam:
1. Itt vagyok Los Angelesben.
2. A kedvenc bandám koncertjén vagyok és
3. Akár mennyire is hihetetlen itt ül mellettem Nick Jonas
Vége lett a dalnak. Máris?! Csak egy pillanatnak tűnt az egész. Ilyenkor cserélném le a legszívesebben az elmémet, ha lehetne. Itt ülök az egyik kedvencem mellett, valószínűleg életemben először és utoljára és ahelyett, hogy kiélvezném, ezt a pár percet is azzal töltöm, hogy gondolkodjak. Nick felállt mellőlem.
- Maradj itt! – súgta oda nekem halkan.
Követtem a tekintetemmel. Felvette a gitárját majd a színpad közepén lévő székhez indult, ahova időközben Jázmint ültették. Tehát most ő következik. Kevin és Nick gitárokkal kicsit távolabb a szék két oldalára álltak és elkezdtek játszani. Joe lassan elindult Jázmin felé.
- Hello Beautiful… - énekelte.
Mikor odaért megfogta Jázmin kezét és a közönség felé fordulva, folytatta. Jázmin arcát csak félig láttam. Nem hiszem, hogy nagyon ideges lett volna amiatt, hogy Joe Jonas fogja a kezét, hisz szinte csak két napja hallott róla először, de amikor a szám végén Joe fél térdre ereszkedett előtte és úgy énekelte el neki az utolsó sort, meg mertem volna esküdni, hogy elpirult. A szám végén Jázmin egy pillanatra hátrafordult. Tanácstalanul egymásra néztünk, de úgy döntöttünk, hogy mindketten maradunk ahol vagyunk. Az utolsó szám végén a három Jonas a színpad elejére ment. Minden fényt lekacsoltak kivéve azt a három reflektort, amely megvilágította a fiúkat.
- Hát ennyi fért bele a mai estébe! – mondta Kevin.
- Köszönjük, hogy eljöttetek! – folytatta Joe.
- Jó éjt Los Angeles! Sziasztok! – fejezte be Nick.
Úgy látszik ez egy előre megírt és jól begyakorolt szöveg volt. Az elköszönést mi már a függöny mögül néztük, mivel kijött értünk két securitys. Aztán már csak annyit láttunk, hogy a három reflektor le, a kijáratnál lévő lámpákat pedig felkapcsolják, mert az a férfi, aki Jázmint hozta le a színpadról, a hátsó kijárat felé taszigált minket. Ekkor jutott eszembe, hogy a zongora mellett hagytam a táskámat.
- A fenébe! – bukott ki belőlem. – Elnézést! – szólítottam meg a férfit. – Ott hagytam a táskámat a színpadon. Hadd menjek vissza érte, kérem!
- Rendben. De kérem utána, hagyják el az épületet! Nekem mennem kell dolgozni. Óriási ilyenkor a felfordulás. – azzal el is tűnt.
- Megvárlak itt. – mondta Jázmin.
- Oké – mondtam és próbáltam megtalálni a visszavezető utat.
A színpad hátuljánál el volt húzva a függöny egy kicsit. Bementem. Pont elég volt a fény arra, hogy megtaláljam a táskám. Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom az én ujjaim alatt, vajon hogy szólal meg a zongora, de aztán meggondoltam magam, így csak végig húztam a kezem a billentyűkön. Hátrálva mentem az elhúzott függöny felé, mert még sosem álltam ekkora színpadon, sőt ekkora stadionban sem voltam még. Ahogy visszafordultam, teljes erővel nekiütköztem valami keménynek. Felnéztem.
- Megint fel akarsz lökni? – kérdezte egy kis fél mosollyal az arcán Nick Jonas.