4. fejezet

Tudom, hogyha beleéljük magunkat valamibe, és még ha egy kis részletben is, de eltér, az eredeti elképzelésünktől már csalódunk, főleg ha számunkra nem olyan kicsi az az eltérés.

/K. E. R./

Tudtam, hogy itt az ideje a bocsánatkérésnek mivel most mellette ülök. Tehát bekapcsoltam a biztonsági övem és belekezdtem.

- Jázmin…- szólítottam meg rossz lelkiismerettel.
- Igen? – fordult felém kelletlenül, de mintha egy kicsit meglepődött volna.
- Ne haragudj! – mondtam megbánó arckifejezéssel. – Igazán nem akartalak megbántani a múltkor, csak annyira beleéltem magam, hogy a legjobb barátnőmmel megyek el álmaim helyére. Ugyanis ott van a kedvenc bandánk és nagyon szerettük volna együtt látni őket. Te erről igazán nem tehetsz, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy azért utálni foglak, mert a barátnőm helyett téged választottak. Még egyszer kérlek, ne haragudj – ismételtem önmagam – a hirtelen felindulásomból megértem, ha rosszul esett és ezért mérges vagy rám, de remélem, hogy te is megértesz engem. – hadartam el egy szuszra majd az oxigén hiány miatt vettem egy nagy levegőt és vártam, hogy mit válaszol…
- Megértelek- válaszolt pár másodperccel később- bár nem mondom, hogy jól esett, de nem haragszom, mivel én is inkább a legjobb barátnőmmel jöttem volna, mint egy lánnyal a csoportból, akit alig ismerek. Tudom, hogyha beleéljük magunkat valamibe, és még ha egy kis részletben is, de eltér, az eredeti elképzelésünktől már csalódunk, főleg ha számunkra nem olyan kicsi az az eltérés. – fejezte a mondatot egy kis mosollyal az arcán.
- Huhh… én azt hittem, hogy haragudni fogsz – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten és én is megeresztettem egy mosoly félét.
- Hát először úgy is volt, de aztán rájöttem, hogy a te helyedben én is valahogy így reagáltam volna… csak hangosabban. – mondta és kacsintott egyet hozzá. Erre mind a ketten elnevettük magunkat.
Hát, mindenesetre örülök és… köszönöm!- mondtam, majd ő az ablak felé én pedig az előttem lévő ülés felé fordultam vissza. Érezhetően könnyebb lett a légkör, ennek-, mint már mondtam- én is és szerintem ős is örült. Mivel középen voltam a bal oldalamon is ült valaki, még pedig azt hiszem egy 12 B-s fiú. Amióta gimibe kezdtem járni, mindig egy buszon utaztunk, ennek ellenére még nem beszéltünk egyszer sem. Mikor leültünk azonnal elővett egy kispárnát az ülés alól meg az mp3-ját és azt hiszem szinte rögtön el is aludt. Még a biztonsági övét is nekem kellett bekapcsolnom. Mivel Jázminnal egyelőre véget ért a beszélgetésünk, követtem a srác példáját és a kispárnát a fejem alá, a fülhallgatót pedig a fülembe tettem. Kerestem, hogy mit hallgassak és a Year 3000-nél állapodtam meg. Ennél a számnál még nem tudtam elaludni és a kezemmel doboltam a ritmust a szék karfáján. Viszont a következő szám (One Day at a Time) lenyugtatott és erre elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy valaki a nevemen szólongat. Jázmin volt az.
- Dzseni, ébredj fel!- rázott meg egy kicsit. Kinyitottam a szemem.
- Mi az?- kérdeztem álmosan.
- Nézz ki! – mondta és az ablak felé bökött a fejével.
Áthajoltam fölötte és azt tettem, amit mondott. A látvány teljesen lenyűgözött. Egyszerűen csodás volt. A kontinens pereménél járhattunk, mivel ha egy kicsit jobbra néztem, még a magas hegyeket, ha pedig kicsit balra már a végtelen Atlanti-óceánt láttam. Egy percig csak néztem kifelé az ablakon és nem gondoltam semmire, hisz a kép teljesen letaglózta az agyam. Jázmin türelmesen várt, majd kérdésével kizökkentett a kábulatomból.
- Ugye milyen szép?
- Gyönyörű! – mondtam még mindig az ablakon kifelé bámulva szinte tátott szájjal. Aztán – most már teljesen magamhoz térve – visszaültem a helyemre.
- Köszi, hogy felébresztettél. – mosolyodtam el és elővettem a fényképezőgépem. Pár fotót készítettem azután elraktam a táskámba.
- Szívesen – mondta miközben figyelte a mozdulataimat.
- Egyébként ki az?- kérdezte.
- Tessék? – néztem fel a táskámból.
- Ki a kedvenc bandátok?
- Jaaa… a Jonas Brothers – válaszoltam félénk fél mosollyal, mert az emberek, akiket ismertem változó véleménnyel voltak róluk és nem tudtam, hogy ő hogyan reagál.
- Hallottam már róluk, de a zenéjüket nem igazán ismerem. – mondta eltűnődve és megnyugvásomra kritika nélkül.
- Most is őket hallgattad? – kérdezte hirtelen az mp3-ra mutatva, amiről már teljesen megfeledkeztem. A fel-le „ugrálástól” pedig már rá esett a két szék közötti műanyag részre.
- Ja, igen.- vettem fel.
- Megmutatnál pár számot?- kérdezte.
- Szívesen – válaszoltam kapva az alkalmon, hogy még valakivel megszerettessem a zenéjüket.
A „Paranoid” számot választottam elsőnek, mivel jó pörgős és bevezetőnek éppen elég. Aztán megmutattam neki az „S.O.S.”-t is, mert én ezt a számot hallottam tőlük leges legelőször és immáron 5 éve ismerem őket ennek a klipnek (és a VIVA tv-nek) köszönhetően.
- Hmm… Tetszik! – mondta, már a „Goodnight and Goodbye” végén.
-… és neked ki a kedvenced?
- Most az alkonyatot szeretem nagyon, főleg Robert Pattinson-t - mosolyodott el úgy, hogy mind a 32 foga kilátszott. Úgy látszik nincs önbizalom hiánya.
-Én is nagyon szeretem. Mármint a filmet – helyesbítettem- a színészekért nem igazán vagyok oda. Mondjuk Taylor Lautner bejön, de inkább a JB! – feleltem nagy mosollyal én is.
- Aha. Hát most, hogy megmutattad őket már nekem is tetszenek. Mármint a zenéjük – helyesbítette ki magát gyorsan tréfából, utánozva engem. Ezen a hanglejtésen elnevettük magunkat…

3. fejezet- Az utazás

Reggel már 5-kor fel kellett kelnem így a késői elalvás miatt elég kómás voltam. Az első utam, mint mindig az asztalomhoz vezet, ezért most is arra felé császkáltam félálomban, de sajnos megbotlottam és rázuhantam a bőröndömre. Még szerencse, hogy nem volt benne semmi törékeny, így egyrészt puhára estem más részt nem kellett azon aggódnom, hogy mit zúztam szét. Na, jó a hajvasalóm bent volt, de az évek hosszú sora strapabíróvá tette. - Na, ez is jól kezdődik – motyogtam magamban.
- Mi- mi-mi történt? – riadt fel tesóm a puffanásra.
- Semmi, csak elestem. Aludjál nyugodtan, majd két hét múlva találkozunk. – kászálódtam fel.
- Oké. Jó utat és vigyázz magadra – mondta és jó formán azonnal visszaaludt.
- Köszi!
Felállítottam a bőröndömet és az aznapi ruháimmal együtt kihúztam a konyhába. Anyum már felkelt és a reggelit készítette mikor én kiértem.
- Jó reggelt! – köszönt és egy puszit adott az arcomra.
- Jó reggelt! – üdvözöltem én is.
- Tojásrántotta jó lesz?- kérdezte.
- Teljesen – mosolyogtam, majd bevonultam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, hajat mostam, felöltöztem aztán kijöttem és megettem a reggelimet. Mikor bementem a kabátomért a szobába bátyám megint felébredt.
- Ne felejts el csokit hozni – mondta félálomban.
- Ne félj, nem felejtem el – nyugtattam meg nevetve, majd leguggoltam mellé és egy puszit nyomtam az arcára.
Ez volt a mi kis családi szokásunk, ha valaki külföldre megy, mindig hoz onnan valamilyen csokit.
- Akkor, szia! – köszöntem el.
- Szia – mondta ő is.
Fogat mostam aztán nagy ölelések közepette elbúcsúztam a többiektől, taxiba ültem és kivitettem magam a buszpályaudvarra. 6-kor indult a busz és fél 9-re értünk fel a fővárosba. 9-kor már a repülőn ültünk, ami készült felszállni.
- Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket!- mondta a stewardess a hangszórón keresztül. aztán még 4 nyelven elismételte ugyan ezt a mondatot, de arra már nem figyeltem. Azon rágódtam már kb. 3 órája, hogy mit mondjak Jázminnak, hogy ne haragudjon rám. Tudtam, hogy itt az ideje a bocsánatkérésnek mivel most mellette ülök. Tehát bekapcsoltam a biztonsági övem és belekezdtem…

2. fejezet

…..- Jázmin – a szárnyalásomból rögtön visszazuhantam a földre…
Neee!!! – mondtam sajnos nem csak magamban. A tanár szerencsére nem hallotta meg, viszont Jázmin, aki a mellettem lévő padban ült, annál inkább… Egy „Ez eléggé rosszul esett” tekintettel nézett rám majd elfordult. – Uhh…hát ezt nem kellett volna.- gondoltam bűnbánóan. – Egyrészt mert egész aranyos lány és nem akarom, hogy megbántódjon.(Bár alig ismerem, mivel csak egy-két közös barátunk van.) Másrészt mert nem lenne szerencsés, ha rosszba lennénk hisz csak őt ismerem és nagy a valószínűsége annak, hogy rajtunk kívül csak fiúk lesznek. - Közben a tanár gratulált nekünk és mindkettőnk padjára csúsztatott egy lapot, melyen rajta volt az indulás időpontja, az átszállás, hogy mennyi cuccot vihetünk (a gép miatt) és az ottani cím.
Kicsöngetéskor Jázmin gyorsan eltűnt így nem tudtam neki megmagyarázni reakcióm okát. Csak most jutott eszembe, hogy Dorina mennyire csalódott lehet. Mondani akartam valamit, de ő megelőzött:
- Örülök… hogy legalább TE mehetsz. – küldött felém egy gyenge mosolyt – Bár nagyon szívesen veled mennék, - itt most már látszott rajta, hogy szomorú – de ez van. Majd talán egyszer kijutok én is…
- Figyelj Dodi! – kezdtem bele, bár magam sem tudtam, hogy hova fogok kilyukadni. – Majd minden nap beszélünk telón – mosolyogtam – és beszámolok arról, ami épp az nap történt velem. – na, tessék a 9 órai időeltolódástól ezt is jól megmondtam. – Hozok ajándékot, fényképeket és megígérem, hogy megkeresem a J. B. házát is. – kacsintottam rá.
- Köszi, rendes vagy és majd később, amikor lesz rá pénzünk együtt is elmehetnénk. – lelkesedett fel.
- Abban biztos lehetsz – böktem oldalba nevetve, aztán együtt elsétáltunk a következő óránkra.

10 órával később…
Este 7 körül már mindenki otthon volt. Így tehát belekezdtem a mesélni valómba:
- Nos, tudjátok – mondtam szüleimnek, bátyámnak és nagymamámnak egyszerre (aki velünk lakott) – lehetett jelentkezni, hogy ki akar Los Angelesbe menni 2 hétre – itt bólogattak – és hát…ENGEM is kiválasztottak! – mosoly terült el mindenki arcán.
- Nagyon örülünk, gratulálok! – ölelt meg anya. A tesóm pedig megborzolta a hajam.
- Naaa!! – húzódtam el anyától. Tudja, hogy ezt utálom, de amikor büszke rám mindig ezt csinálja. Én pedig ilyenkor mindig csak kívülről vagyok mérges. Apukám és mamám is egy-egy nagy puszi keretében gratuláltak.
- Azt mondtad ketten mentek a csoportból. Ki megy még? – kérdezte anya.
- Őőő…Jázmin – mondtam. Sajnos ezzel a kérdéssel most előhozta az én nagy kérdésemet is. Még pedig, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni Jázmintól…
Még három nap volt a suliból. Azt úgy, ahogy áttanulgattam és szerencsére megúsztam mindenféle felelést. Anyával délutánonként vásárolni mentünk, hogy minden meglegyen a hétfői utazásra. Még a telómra is legalább 30.000 forint körül rakott fel pénzt, mondván:”Ha esetleg többször hazatelefonálsz”.Sajnos – vagy szerencse?!- ő nem tudott a Dorinának tett ígéretemről, miszerint minden nap felhívom és beszámolok neki. Hát, ahogy kiveszem, legalább 4 naponta töltögethetem, pénzel a mobilomat – már ha marad elég pénzem és nem vásárolgatom el az összeset. Erre elmosolyodtam és álomba szenderültem.

1 fejezet

„Azt mondják, ha valamit nagyon szeretnél,

Az előbb utóbb megvalósul.

Azt hiszem ez történt velem is,

Csak egy kicsit másképp...”

/K. E. R./

Március 16-a van, egy gyönyörű nap. Végzős vagyok és boldog. Egyrészt mert hamarosan vége van a sulinak és végre megpróbálhatok a saját lábamra állni, másrészt mert ma hirdetik ki, hogy kik mehetnek Los Angelesbe. Nagy esélyem van arra, hogy a csoportból én leszek az egyik, aki mehet, mivel én vagyok a legjobb angolos. Még két lány közül választhatnak. Az egyik a legjobb barátnőm, Dorina, a másik egy lány a csoportból, Jázmin.

Talán nem kell mondanom, hogy nagyon izgulok. Tavaly Angliába szerveztek egy ilyen utat, bár azon még nem vehettem részt, mert csak végzősök mehettek és amúgy sem érdekelt igazán. De most… most Los Angeles a tét és muszáj eljutnom oda, mégpedig a legjobb barátnőmmel együtt! Nagyon szeretnénk kijutni, mivel ott él a kedvenc bandánk a Jonas Brothers.-Eközben beértem a suliba s mivel az első óránk angol rögtön a 203-as terem felé vettem az irányt. Beértem a terembe és a padomhoz mentem, ami az ajtó mellett lévő sorban a második volt. A padtársam már ott ült és mikor észrevett köszönt:

- Szia Dzseni!- üdvözölt fülig érő szájjal.

- Jó reggelt!- köszöntem Dorinának szintén nagy mosollyal.

- Jajj… már alig várom! Remélem, hogy mi fogunk menni, mert az azt jelentené…

- hogy találkozhatunk élőben a J. B.-vel- fejeztem be helyette a mondatot és leültem mellé.

Mire kipakoltam becsöngettek.

Csak ültem a padban Dorina mellett és majd kiugrott a szívem a helyéről mikor az angol tanár készült kimondani azt a két nevet, akik elmehetnek életük legnagyobb útjára. Ekkor belekezdett:

- Annak a két embernek a neve, akik elmehetnek két hétre Los Angelesbe- Legyek én! Legyek én! Mondtam magamban keresztbe font ujjakkal és szuggeráltam a tanárt- és ezzel talán a jövőjüket is megalapozzák…- Mindenki lélegzet visszafojtva várt…- Dzsenifer és…- Igeeeen!!! Ordítottam magamban. Most már csak azért imádkoztam, hogy még egy „D” betűs nevet mondjon ki…

Bevezető

Jennifer Smith vagyok. Az az Kovács Dzsenifer, (ahogy magyarul írják) de már annyira szeretnék Los Angelesbe menni, hogy a nevemet is így írom mostanában. Egy kis városban élek, Magyarországon és amióta az eszemet tudom… na, jó inkább amióta ismerem a Jonas Brotherst Los Angeles a kedvenc városom:) Sok haverom van, akikkel csak a suliban találkozok, viszont a barátaimnak mondható személyek köre igen szűk. Ez lehet, azért van, mert örülök, ha a délutáni foglalkozások után haza érhetek és semmi kedvem újra kimozdulni, még a szünetben sem. De lehet, azért van, mert nagyon nehezen nyílok meg mások előtt és így nem ismernek meg igazán. Általában úgy telnek a hétköznapjaim, hogy suli, délután úszás, német vagy egyéb elfoglaltság majd otthontanulás estig, lefekvés aztán kezdődik az egész elölről. De mostanában a napjaim egyre jobbak, ahogy közeledünk ahhoz a bizonyos dátumhoz…