9. fejezet

Mikor feleszmélt a kábulatából gyorsan fölállt és a kezét nyújtotta. Én egy pillanatnál hosszabb ideig haboztam majd megragadtam azt. Fölsegített, de amint talpon voltam elrántotta a kezét és a zsebébe süllyesztette. Mondanom kellett valamit, s mivel – szerencsére - az angoltudásom nem hagyott cserben hát nagy nehezen, de megszólaltam.
- Ne haragudj! Elgondolkodtam és nem figyeltem… Remélem jól vagy! – szabadkoztam és próbáltam nem elárulni a hangomból, hogy fölismertem. Most, hogy álltunk a ruháját is megnéztem. Egy szürke hosszú ujjú – ami a könyökéig fel volt tűrve – egy térdig érő tréning gatya és egy futócipő volt rajta. Na meg persze a napszemüveg és a siltes sapka.
Meg köszörülte a torkát.
- Khmm… Jól vagyok. – válaszolta röviden és úgy állt ott mintha várna valamire, még mindig egy kis ijedséget sugározva.
- Okké – mondtam egy hosszabb szünet után. – Akkor még egyszer sajnálom… és viszlát! – köszöntem el kelletlenül, mivel kezdett kínossá válni egymás nézése. Elindultam arra amerről ő jött és elmentem mellette.
- Viszlát – ennyit hallottam csak és az ijedség helyett most a teljes meghökkenés hallatszott a hangján…

Odáig mentem ahol az út elkanyarodott. Itt azért álltam, meg hogy leporoljam magam, na meg azért hogy visszanézzek, hátha még látom Őt. Meglepődtem… még mindig ott állt és engem nézett. De amikor teljesen felé fordultam észrevette, hogy nézem ezért folytatta útját a másik irányba. Én meg csak néztem és néztem, amíg el nem nyelte a következő kanyar…
Elindultam. Visszamentem oda ahol még pár perccel ezelőtt a földön feküdtem. Átugrottam az árkot és megpróbáltam abba az irányba menni amerről gondoltam, hogy jöttem. Amikor „beállítottam” magam a megfelelő irányba, mintha a tudatomra egy köd szállt volna. Mentem és mentem. Csak Rá tudtam gondolni… Akár hányszor próbáltam visszaemlékezni az ütközésre nem ment. Már azt se tudtam pontosan, hogy mit mondtam neki. Nem bírtam felfogni, hogy tényleg találkoztam vele, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna. Egyszerre éreztem azt, hogy „Mindjárt kiugrok a bőrömből örömömben” és azt hogy „Ez nagyon kínos volt”. Kezdett sötétedni… Feleszméltem… Nem tudtam, hogy hol vagyok.
- Jajj, csak most ne ess pánikba! – mondtam magamnak. Gyorsan kerestem egy utat és futva elindultam rajta. Egy kereszteződéshez értem, ahol egy tábla volt, amin nyilak mutatták az utat. Az egyiken az „exit” feliratot olvastam így arra vettem az irányt. 5 perces futás után kiértem a parkból. – Na, most merre? – gondoltam. Eszembe jutott, hogy a hotel mellett volt egy magas torony, valami rádióállomás lehetett. Talán az látszik… Körülnéztem és tőlem jobbra megláttam azt vagy legalábbis reméltem, hogy az az. Megint csak futva tettem meg az utat s odaérve fellélegeztem… Tényleg az volt. Gyorsan bementem a hotelbe, oda köszöntem a recepciósnak és beléptem a liftbe. Felérve a szobámba rögtön ledőltem az ágyra. Hulla fáradt voltam és 2 perc múlva már aludtam is…

8. fejezet

Este 9-ig aludtunk aztán ki mentünk a konyhába enni. 11-kor néztünk rá az órára és megállapítottuk, hogy vissza kéne menni, aludni, mert talán így könnyebben átállunk erre az időre. Az alvás aztán éjjel 1-re tolódott, mert még mindig beszélgettünk. Alig bírtuk abba hagyni a nevetést. Ilyen jól már rég éreztem magam. Jázmin olyan humorérzéket tudhatott magáénak, amit még csak 1-2 embernél tapasztaltam. Aztán –még mindig mosollyal az arcunkon- visszamentünk a szobánkba és leoltottuk a villanyokat. Reggel fél 9-kor keltünk. Reggeliztünk aztán mentünk órára. Érdekes volt újra tanulni a szavak kiejtését és új szóból is akadt bőven. Délután megint sétálni mentünk, de most két fiú is velünk jött. Az egyiket Endrének a másikat Dávidnak hívták. Viszont amikor pár butikot találtunk a koncertre való tekintettel bementünk, így ők elszakadtak tőlünk. 6 óra felé végeztünk a butikok átnézésével és a vásárlással. Én egy cső koptatott farmert, egy fekete cső toppot és egy nyitott elejű szintén fekete magas sarkút vettem. Jázmin viszont egy pánt nélküli méregzöld ruhát a derekán egy fekete övvel, egy fekete nyakláncot masnis medállal és egy karkötőt. Én nem vettem semmi kiegészítőt, mert csak az ezüst ékszereket szeretem. Miután hazaértünk mondtam Jaz-nek, hogy elmegyek sétálni, mivel még nagyban világos volt. Velem akart jönni, de elutasítottam azzal az indokkal, hogy most egyedül szeretnék lenni.
A hoteltől most a másik irányba indultam, mivel mint amerre vásárolni mentünk. 5 perc után rá is akadtam egy parkra és bementem. Szép volt… és nagy. Nem a kijelölt úton mentem, hanem arra amerre a lábam vitt. Gondolkodni szerettem volna. Igaz a két nap alatt nem történt semmi különös, de nekem már az, hogy itt lehetek, Los Angeles-ben, hihetetlen volt. Mindig is ide akartam jönni, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik. A másik dolog, amin elméláztam, a Jonas Brothers koncert volt. Istenem… Jonas Brothers koncert… nem tudtam elégszer kimondani magam, hogy elhiggyem… ott leszek. Egy nap múlva 5 év álmodozás után végre láthatom Őt és a többieket. Ezekkel a gondolatokkal ugrottam át egy kisebb árkot, amikor hirtelen valaki oldalról nekem jött. Elvágódtam a földön és az a valaki pont rám esett… volna, ha nem támasztja meg magát fekvőtámaszban fölöttem… Mivel az agyam nem tudott lépést tartani a történtekkel ezért csak az előttem lévő arcra tudtam figyelni. Így a zuhanás és az alatt a pár másodperc alatt, amíg fölöttem volt, megláthattam a napszemüveg mögötti szemeket, amelyek azt hiszem az eséstől való félelemtől kerekedtek ki. Viszont amikor az arcának többi részét is megnéztem – ami nem volt egyszerű a nagy napszemüveg és a siltes sapka által lenyomott tincsek takarása miatt- egyszerűen nem hittem a szememnek. Ő volt az…