Mikor feleszmélt a kábulatából gyorsan fölállt és a kezét nyújtotta. Én egy pillanatnál hosszabb ideig haboztam majd megragadtam azt. Fölsegített, de amint talpon voltam elrántotta a kezét és a zsebébe süllyesztette. Mondanom kellett valamit, s mivel – szerencsére - az angoltudásom nem hagyott cserben hát nagy nehezen, de megszólaltam.
- Ne haragudj! Elgondolkodtam és nem figyeltem… Remélem jól vagy! – szabadkoztam és próbáltam nem elárulni a hangomból, hogy fölismertem. Most, hogy álltunk a ruháját is megnéztem. Egy szürke hosszú ujjú – ami a könyökéig fel volt tűrve – egy térdig érő tréning gatya és egy futócipő volt rajta. Na meg persze a napszemüveg és a siltes sapka.
Meg köszörülte a torkát.
- Khmm… Jól vagyok. – válaszolta röviden és úgy állt ott mintha várna valamire, még mindig egy kis ijedséget sugározva.
- Okké – mondtam egy hosszabb szünet után. – Akkor még egyszer sajnálom… és viszlát! – köszöntem el kelletlenül, mivel kezdett kínossá válni egymás nézése. Elindultam arra amerről ő jött és elmentem mellette.
- Viszlát – ennyit hallottam csak és az ijedség helyett most a teljes meghökkenés hallatszott a hangján…
Odáig mentem ahol az út elkanyarodott. Itt azért álltam, meg hogy leporoljam magam, na meg azért hogy visszanézzek, hátha még látom Őt. Meglepődtem… még mindig ott állt és engem nézett. De amikor teljesen felé fordultam észrevette, hogy nézem ezért folytatta útját a másik irányba. Én meg csak néztem és néztem, amíg el nem nyelte a következő kanyar…
Elindultam. Visszamentem oda ahol még pár perccel ezelőtt a földön feküdtem. Átugrottam az árkot és megpróbáltam abba az irányba menni amerről gondoltam, hogy jöttem. Amikor „beállítottam” magam a megfelelő irányba, mintha a tudatomra egy köd szállt volna. Mentem és mentem. Csak Rá tudtam gondolni… Akár hányszor próbáltam visszaemlékezni az ütközésre nem ment. Már azt se tudtam pontosan, hogy mit mondtam neki. Nem bírtam felfogni, hogy tényleg találkoztam vele, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna. Egyszerre éreztem azt, hogy „Mindjárt kiugrok a bőrömből örömömben” és azt hogy „Ez nagyon kínos volt”. Kezdett sötétedni… Feleszméltem… Nem tudtam, hogy hol vagyok.
- Jajj, csak most ne ess pánikba! – mondtam magamnak. Gyorsan kerestem egy utat és futva elindultam rajta. Egy kereszteződéshez értem, ahol egy tábla volt, amin nyilak mutatták az utat. Az egyiken az „exit” feliratot olvastam így arra vettem az irányt. 5 perces futás után kiértem a parkból. – Na, most merre? – gondoltam. Eszembe jutott, hogy a hotel mellett volt egy magas torony, valami rádióállomás lehetett. Talán az látszik… Körülnéztem és tőlem jobbra megláttam azt vagy legalábbis reméltem, hogy az az. Megint csak futva tettem meg az utat s odaérve fellélegeztem… Tényleg az volt. Gyorsan bementem a hotelbe, oda köszöntem a recepciósnak és beléptem a liftbe. Felérve a szobámba rögtön ledőltem az ágyra. Hulla fáradt voltam és 2 perc múlva már aludtam is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése