4. fejezet

Tudom, hogyha beleéljük magunkat valamibe, és még ha egy kis részletben is, de eltér, az eredeti elképzelésünktől már csalódunk, főleg ha számunkra nem olyan kicsi az az eltérés.

/K. E. R./

Tudtam, hogy itt az ideje a bocsánatkérésnek mivel most mellette ülök. Tehát bekapcsoltam a biztonsági övem és belekezdtem.

- Jázmin…- szólítottam meg rossz lelkiismerettel.
- Igen? – fordult felém kelletlenül, de mintha egy kicsit meglepődött volna.
- Ne haragudj! – mondtam megbánó arckifejezéssel. – Igazán nem akartalak megbántani a múltkor, csak annyira beleéltem magam, hogy a legjobb barátnőmmel megyek el álmaim helyére. Ugyanis ott van a kedvenc bandánk és nagyon szerettük volna együtt látni őket. Te erről igazán nem tehetsz, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy azért utálni foglak, mert a barátnőm helyett téged választottak. Még egyszer kérlek, ne haragudj – ismételtem önmagam – a hirtelen felindulásomból megértem, ha rosszul esett és ezért mérges vagy rám, de remélem, hogy te is megértesz engem. – hadartam el egy szuszra majd az oxigén hiány miatt vettem egy nagy levegőt és vártam, hogy mit válaszol…
- Megértelek- válaszolt pár másodperccel később- bár nem mondom, hogy jól esett, de nem haragszom, mivel én is inkább a legjobb barátnőmmel jöttem volna, mint egy lánnyal a csoportból, akit alig ismerek. Tudom, hogyha beleéljük magunkat valamibe, és még ha egy kis részletben is, de eltér, az eredeti elképzelésünktől már csalódunk, főleg ha számunkra nem olyan kicsi az az eltérés. – fejezte a mondatot egy kis mosollyal az arcán.
- Huhh… én azt hittem, hogy haragudni fogsz – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten és én is megeresztettem egy mosoly félét.
- Hát először úgy is volt, de aztán rájöttem, hogy a te helyedben én is valahogy így reagáltam volna… csak hangosabban. – mondta és kacsintott egyet hozzá. Erre mind a ketten elnevettük magunkat.
Hát, mindenesetre örülök és… köszönöm!- mondtam, majd ő az ablak felé én pedig az előttem lévő ülés felé fordultam vissza. Érezhetően könnyebb lett a légkör, ennek-, mint már mondtam- én is és szerintem ős is örült. Mivel középen voltam a bal oldalamon is ült valaki, még pedig azt hiszem egy 12 B-s fiú. Amióta gimibe kezdtem járni, mindig egy buszon utaztunk, ennek ellenére még nem beszéltünk egyszer sem. Mikor leültünk azonnal elővett egy kispárnát az ülés alól meg az mp3-ját és azt hiszem szinte rögtön el is aludt. Még a biztonsági övét is nekem kellett bekapcsolnom. Mivel Jázminnal egyelőre véget ért a beszélgetésünk, követtem a srác példáját és a kispárnát a fejem alá, a fülhallgatót pedig a fülembe tettem. Kerestem, hogy mit hallgassak és a Year 3000-nél állapodtam meg. Ennél a számnál még nem tudtam elaludni és a kezemmel doboltam a ritmust a szék karfáján. Viszont a következő szám (One Day at a Time) lenyugtatott és erre elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy valaki a nevemen szólongat. Jázmin volt az.
- Dzseni, ébredj fel!- rázott meg egy kicsit. Kinyitottam a szemem.
- Mi az?- kérdeztem álmosan.
- Nézz ki! – mondta és az ablak felé bökött a fejével.
Áthajoltam fölötte és azt tettem, amit mondott. A látvány teljesen lenyűgözött. Egyszerűen csodás volt. A kontinens pereménél járhattunk, mivel ha egy kicsit jobbra néztem, még a magas hegyeket, ha pedig kicsit balra már a végtelen Atlanti-óceánt láttam. Egy percig csak néztem kifelé az ablakon és nem gondoltam semmire, hisz a kép teljesen letaglózta az agyam. Jázmin türelmesen várt, majd kérdésével kizökkentett a kábulatomból.
- Ugye milyen szép?
- Gyönyörű! – mondtam még mindig az ablakon kifelé bámulva szinte tátott szájjal. Aztán – most már teljesen magamhoz térve – visszaültem a helyemre.
- Köszi, hogy felébresztettél. – mosolyodtam el és elővettem a fényképezőgépem. Pár fotót készítettem azután elraktam a táskámba.
- Szívesen – mondta miközben figyelte a mozdulataimat.
- Egyébként ki az?- kérdezte.
- Tessék? – néztem fel a táskámból.
- Ki a kedvenc bandátok?
- Jaaa… a Jonas Brothers – válaszoltam félénk fél mosollyal, mert az emberek, akiket ismertem változó véleménnyel voltak róluk és nem tudtam, hogy ő hogyan reagál.
- Hallottam már róluk, de a zenéjüket nem igazán ismerem. – mondta eltűnődve és megnyugvásomra kritika nélkül.
- Most is őket hallgattad? – kérdezte hirtelen az mp3-ra mutatva, amiről már teljesen megfeledkeztem. A fel-le „ugrálástól” pedig már rá esett a két szék közötti műanyag részre.
- Ja, igen.- vettem fel.
- Megmutatnál pár számot?- kérdezte.
- Szívesen – válaszoltam kapva az alkalmon, hogy még valakivel megszerettessem a zenéjüket.
A „Paranoid” számot választottam elsőnek, mivel jó pörgős és bevezetőnek éppen elég. Aztán megmutattam neki az „S.O.S.”-t is, mert én ezt a számot hallottam tőlük leges legelőször és immáron 5 éve ismerem őket ennek a klipnek (és a VIVA tv-nek) köszönhetően.
- Hmm… Tetszik! – mondta, már a „Goodnight and Goodbye” végén.
-… és neked ki a kedvenced?
- Most az alkonyatot szeretem nagyon, főleg Robert Pattinson-t - mosolyodott el úgy, hogy mind a 32 foga kilátszott. Úgy látszik nincs önbizalom hiánya.
-Én is nagyon szeretem. Mármint a filmet – helyesbítettem- a színészekért nem igazán vagyok oda. Mondjuk Taylor Lautner bejön, de inkább a JB! – feleltem nagy mosollyal én is.
- Aha. Hát most, hogy megmutattad őket már nekem is tetszenek. Mármint a zenéjük – helyesbítette ki magát gyorsan tréfából, utánozva engem. Ezen a hanglejtésen elnevettük magunkat…