Végre valahára megérkeztünk a New York-i repülő térre, magyar idő szerint délután 5 órára. Elég rossz volt a leszállás, mert úgy éreztem mintha a gyomrom ereszkedéskor minden áron azon a szinten akarna maradni, amin addig repültünk. Leszálltunk a repülőről és bevártuk egymást. Szám szerint 10-en voltunk. 8 diák, akik csak fiúk voltak – ahogy megjósoltam – Jázmin és rajtam kívül és két felnőtt, a mi angol tanárnőnk és a férje. Negyed óra múlva indult a gépünk Los Angelesbe, így szinte futólépésben vágtunk át az óriási csarnokon. Mi – a tanárokat alig figyelve – csak néztük a körülöttünk lévő embereket és az óriási – jóformán egy plázához hasonlító – várótermet, melyben az étteremtől kezdve a butikokig minden megtalálható volt. Most éreztem csak igazán, hogy Amerikában vagyok Végre nem csak a tévében láthattam ilyet, hanem a saját két szememmel, amik ezt alig akarták elhinni. Végül a sok tolakodás és lökdösődés után odajutottunk a kijárathoz. Felmutattuk a jegyünket, majd szinte átfutva a kis folyósón felértünk a repülőre. Most az ablak mellé kerültem és két fiú ült mellettem. Jázmin a gép másik szélén, szintén legkívül ült. Mikor egymásra néztünk elmosolyodtunk aztán mindketten elfordultunk. Még nem voltunk olyan viszonyban, hogy megkérjük valamelyik fiút, cseréljen helyet valamelyikünkkel, de ez egyelőre nem is volt baj. A két hét alatt úgyis elég időnk lesz megismerni egymást. Nem repültünk olyan magasan és ez jó volt mivel így egész úton nézhettem a tájat. Más volt, mint otthon. Itt szinte folyamatosan változott a felszín így egyáltalán nem untam az utat. A három óra mintha csak fél lett volna úgy elillant. Akkor vettem észre, hogy ereszkedünk mikor láttam, hogy a felszín egyre jobban közeledik felém. Pár perc múlva a stewardess bele is szólt a hangszóróba:
- Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket! – mondta angolul, aztán, mint az előző érkezésnél ugyan ezt a mondatot elismételte más nyelven is.
Bekapcsoltam az övem majd a hátizsákomat az ölembe véve nyugodtan vártam a leszállást. Most a gyomrom egy fokkal jobban bírta a landolást. Levettem a bőröndömet a felső szintről – majdnem hátra is estem a súlyától – majd a táskát a hátamra dobva elindultam a gép ajtaja felé. Mialatt gyülekeztünk írtam egy SMS-t anyának. Megírtam neki hogy megérkeztünk, nagyon jó minden, majd küldök minden nap SMS-t és, hogy ne aggódjanak. Ott még csak este 8 óra volt, így nem ébresztettem fel. Itt viszont… hát jó kérdés, majd bent megnézem – gondoltam. Beérve még nagyobb tömeg fogadott minket, mint New York-ban. Mindenki megfogott valamit a másikon, hogy el ne sodródjon és így mentünk libasorban. Amikor az ajtóhoz értünk, az szétcsúszott előttünk. Kilépve az utca nagy forgatagába végre megpillanthattam a nagy Los Angelest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése